HONtalanok világa

Nemrégiben volt szerencsém megtekinteni a Feszty-körképet Ópusztaszeren, témája: HONfoglalás. Nyilvánvalók a jelenetek, el kellett venni másoktól a földet, ahhoz, hogy legyen HON. Ami egyiknek dícsőség, másiknak veszteség.

Mostanság sincs ez másképp: őseinket követve most is egyre többen vándorolnak, jobb helyeket, megélhetési módokat keresnek. Ha valahol sikerül ezeket megtalálni, megtelepednek, ha kell, szüleiket is magukkal viszik, gyermekeiket ott nevelik. OTT lesz a HON, ott érzik jól és biztonságban magukat. Kérdés, hogy meddig? Első generációs kivéndorlóként (mások szerint hazaárulóként!) már van HONvágyuk, a gyermekek még HAZAutaznak néha, de az unokák már ugyanúgy csak turistaként nézik meg a nagyapák által hátrahagyott, őseink által felépített régmúlt világot. Már nem az övék, így válnak saját HAZÁjukban turistává. Mert hiszen Ők még elmondják, emlegetik, ami hiányzik, amit éltek és láttak vagy hallottak a nagy világégésekről, az éhezésről, a megmaradásról, újraéledésről, összetartásról.

Mi már kevésbé, gyermekeink és unokáink pedig már a számítógépek által kreált világokról mesélnek nekünk is.

Ténylegesen problémaként kellene felfogni azt, hogy lassan teljesen szétszóródunk a világban? Hogy a világ, amiben őseink éltek, és mi megörököltük lassan szertefoszlik?

Nem  így volt-e ez mindig? Nem abba haltak bele sokan az öregek közül, hogy lassan eltűnt minden körülöttük ami stabil, kiszámítható, élhető volt a számukra?

Dédnagymamám mondogatta, amikor 6 évesen minden délután két órakor átvittem neki az ételt: -Szeretnék már meghalni fiam, nekem nincsen amiért élnem. Mindenki elment már akit ismertem (ekkor felsorolta a szomszéd bácsik és nénik neveit, rokonokat, testvéreket), értem is eljöhetne már a halál.

Ekkor volt 85 éves, még élt közel tíz évig. Nem volt már ottHON(a) sem ittHON(a) ebben a világban, máshová kívánkozott.

OTTHONkeresés ITTHON

Néha úgy érzem megtaláltam az otthonom, megvan a hely, a fizikális, és néha az "embereimmel" is összefutok - olyanokkal is akik szintén keresgélnek -, néha meg elfog a félelem, hogy csak áltatom magam.

Hogy lehet egy olyan helyet OTTHONnak nevezni, ahol úgy érzed: nemhogy valami nem működik, hanem egyenesen semmi sem. Mert ez már nem az a fajta elégedetlenség ami belülről jön, hanem egyfajta düh, mivel eleged van abból, hogy mindenki el akarja hitetni veled: TE nem vagy elég.

Lassan rájöttem, hogy itthon a legtöbb ember körülöttem nem azzal van elfoglalva, hogy javítson valamicskét a dolgokon, hanem azzal, hogy aki javítana rajta, azt leállítsák, ráijesszenek, visszahúzzák. Először szavakkal, és, ha ez nem elég hatásos, valamint a tenni akaró, az igazát megvédeni akaró állampolgár mégiscsak nekilátna valaminek, akkor a későbbiekben tettekkel is gondoskodnak arról, hogy csakazértse sikerüljön neki.

Na ez az ami összetart jó néhány embert itt Székelyföldön. Mintha csak akkor tudnának ketten jól együttműködni, amikor egy harmadik kipletykálásáról, legyalázásáról, tetteinek és szavainak a kifordításáról van szó. Itthon történik mindez, az ITT élő emberek teszik mindezt, de főleg azok, akik nem találtak mindeddig OTTHONra.

Mert mit is jelent az OTTHON? Biztonság, ami abból fakad, hogy bármikor, bárhonnan, bármilyen körülmények között számíthatsz olyan emberekre, akikhez mély kötelékek fűznek. Mert ha nem is minden esetben vagy a "vérükből való", tudod, hogy bármit megtennének azért, hogy boldognak és elégedettnek lássanak. Mert a te boldogságod, az ők boldogságuk, boldogtalanságod őket is azzá teszi.

Talán ez a legtöbb üres lelkű ember baja: látják a boldogságot másban, a tenni akarást, az otthoni építésének fontosságát, és rájön, hogy belőle hiányzik mindez. És, ha benne nincsen meg, akkor irigységében mindent megtesz annak érdekében, hogy keresztbe tegyen a tenni akarónak.

Így sokkal több energiába kerül ITT_HON otthonra lelni, mint OTT_hon, azaz külföldön, mert OTT még azok is segítségedre lehetnek, akik ITT esetleg keresztbe tennének. Jobb esetben ezek az emberek képesek is megváltozni, ha rájönnek arra, hogy mennyire fontos egy hasonszőrű jelenléte az idegenben. Később az is előfordulhat, hogy az ITTHON közelében hirtelen visszaváltoznak, mint a kaméleonok. Ezen sem kell meglepődni.

Van akiből ezt hozza ki a hazatérés, de a hazátlanok bárhová térnek, nem érzik magukat sem ITTHON, sem OTTHON. Erről majd legközelebb.

Az itt_hon csapdájában

Kezdem megszokni, vagy inkább annak a gondolatát, hogy meg kell szoknom itthon. Mert ha nem, akkor ismét szöknöm kell. De minek?
Itt sincsenek közelben a régi jó barátok, a szüleimen kívül senki nem maradt itthon. Mert előbb-utóbb mindenki megalkuszik, muszáj neki letelepedni valahol, valakivel, új barátságokat kötni valakikkel. Mert csak úgy tud létezni ebben a világban.
Aztán családot alapít. Mert ez a normális, de kérdem én, kinek? Kiknek?
Ha nem lennénk úgymond "rászorulva" erre a lépésre, akkor is ezt tennénk, vajon mekkora arányban van társadalmi-hagyományos illetve gazdasági okai annak, hogy legtöbben huszonéveik elején már összekötik életüket? Ez lenne a kulcsa a megmaradásunknak itt_hon? És a túlélésnek OTT_hon, külhonban?

Tartani és megtartani KELL a hagyományainkat - sulykolják belénk - a család fontossága is ezért van még benne a fejekben. Mert odakint, a nagyon "fejlett" országokban valahogy jobban szét vannak hullva.
Itt_hon is ez következik? Mert muszáj egyre messzebb menni a pénz miatt? Dehát egyre többen térnek vissza, vagy keresik az autentikusat, egyre többen látják ITT a jövőt.
Vajon tíz év múlva mi lesz itt_hon? Nemcsak a pénzt hozzuk haza külhonból, hanem az ottani trendet is?
Mi is majd bébiszittereket fogadunk a gyerekeink mellé? Az ottani szolgaéletünkkel megtanuljuk, milyen úrnak lenni? Ez lenne a követendő példa? Vagy az itt_hon már-már nyomasztó, néha erőszakos "házasodj meg" hagyománya?

ITT_hon, az ábrándokon kívül

Sokáig nem értettem miért menekülök, miért nem tudok stabilan meglenni egy helyen... Nem kis időmbe telt, amíg rádöbbentem, ezzel nem vagyok egyedül.
Mindegyre felgyűlt bennem a kesesűség, akkor éreztem azt, hogy mozdulnom kell. El innen, mindegy hova, csak mindentől és mindenkitől távol, ott lesz a legjobb.
Hogy hol? Mindegy, csak máshol.
Ott, ahol nincsenek gondok, ahol elfogadnak, ahol befogadnak, ahol az lehetek aki vagyok..
Ahol azért szeretnek amilyen vagyok.
Ahol nem kell kényszervigyor.
Ahol bátran mosolyoghatok.
Ahol én lehetek.
OTT_hon, de hol?
Egy ideig azt hittem, külföldön, sok idegen ember között, idegen földön.
Vagy a szüleim mellett, velük érezhetem ezt, a szűk környezetemben.
Aztán azt, hogy kimondottan a barátaim mellett.
Talán a párom, társam mellett.
Magamban.
Itt.
ITT_hon.
ITT van a honom.

Ha megtelsz csenddel,

és érzed, hogy kicsordul.
érzed, hogy ez kellett, erre vártál régóta.
mert túl felpörgött minden, kapkodtál, kerestél, vártál.
először ilyesztően hat, mert találkoznod kell önmagaddal.
azzal, ami elől a zajba menekültél.
azzal, aki tévedett, ismét tévedett.

A szenvedés zaj, a csend megnyugvás.
A csendben leled meg a miérteket, hisz folyton az okokat keresed, de nem találtad. Elvesztél a keresésben.
A ráció rég elveszett, a hit megnyugtat.
A végén már az sem számít.

Semmi nem számít.
Csak a csend.
Benne önmagad.
Egyedül maradsz.
Félelmetes:
a csend
és te.
Én.

MiCSODÁK

Mindigis hittem a csodákban. De nem a mesebeli vagy szentkönyviekben, hanem a mindennapiakban, amelyek mellett a legtöbben elmennek. Nagyon sokan a csodát szorosan a valláshoz kötik, valamiféle felsőbbrendűvel társítják. Mert a csoda kultúránkban szorosan összenőtt a hittel.
Elismerem, van benne valami, hiszen ugyanúgy mint Istent nem lehet tudni, csak felismerni és átélni. Legtöbbször leírni is nehéz. Azt élni kell, ott abban a pillanatban.
Csodának élsz meg néha egy-egy találkozást is, és elCSODÁLkozol, ha utólag kiderül: a másiknak nem az volt. Miért? Mert nem hitt benne. Talán elfelejtett hinni, hinni magában, másban, a találkozásban. Mert az ilyen ember folyamatosan azon van, hogy összeromboljon mindent maga körül. Hit nélkül él, de nem boldog, hiszen képtelen felismerni azt, hogy ezek a dolgok mennyire összefüggnek.
Inkább lenéz, átnéz, megvet, de nem boldog, sehogysem az.
Talán van egy olyan változat is, hogy néha annyira el vagyunk foglalava saját hit- és világtagadásunkkal, hogy elmegyünk egymás mellett, a szép pillanatokat észre sem vesszük. Mert azt könnyebb megmagyarázni, ami nincsen, és persze könnyebb panaszkodni is.
Mindezeken túl elő is lehet idézni a csodát, hittel. Ez is furcsán hangzik, és én is vonogatnám a szemöldököm, ha valaki más mondja (egy hókuszpókuszos előadásban, ahová a belépő tíz lej, aztán cd-n és könyvben is megveheted, a CSODÁT!), de az a szerencse ért hogy átélhettem. Pontosabban annyira hittem benne, már-már euforikusan vártam, hogy valami történni fog, ígyhát megtörtént. Sírtam, illetve könnyeztem, pedig nem volt szomorú, nem fájt. Csak egyedi volt.
Az a pillanat akkor és ott, úgy ahogy akkor ott, pont ott voltam. Lehet azért esett ki két örömkönny a szememből mert tudatosult bennem: ilyen többet nem lesz, nem is volt soha. CSODÁLatos volt ahogy a szemerkélő eső mögötti napfényben két félkörben megjelentek a világ színei. Egy szivárvány.
Néhány percig volt csupán látható, aztán szép lassan eltűnt. Mert így van ez a CSODÁKKAL, észre kell venni őket, mert hamar eltűnnek, elmúlnak. Ez talán a legszebb benne.

Leszívtad,

mert hittél benne...mert hinni akartál és odatetted magad, kitárulkoztál, öleltél és elviselted, hogy néha ellöknek...igen a Krisztusos kenyeres. Itt is kővel dobáltak..igen. Vissza.
mert visszakapod sokszorosan, és főleg azt és azért amit nem is te követtél el. Nem tehetsz róla, hogy bántották, hogy téged meg ő bántott, mert nem tudta lenyelni, feldolgozni, kidumálni, kisírni, elpanaszolni, kiordítani...megnyugodni.
mert nem tudott megnyugodni és nem tudta újrakezdeni, magában. Folyamatosan önmaga ellen dolgozott és ezzel ellened is, ellenünk is..
mert ellenség lettél időnként, mert aki saját maga ellen harcol az ellened is...és ennek soha nincsen vége, szélmalomharc. Egészen addig amíg szembe nem néz a félelmeivel és beismeri gyengeségét, majd harcba száll önmagával..
mert önmaga a legnagyobb ellenség, az amit magában hordoz, és már-már betegesen ragaszkodik hozzá.
mert tudja milyen így élni, és elfelejtette milyen félelem nélkül.. Gyáván meghátrál az újtól és a messzi távolból lesi, hogy mi lesz..
mert nem lesz semmi most már. Tudod, hogy naiv voltál, de bátor is egyben. Ez vigasztal, ez az egy dolog.
mert itt már csak dolgok vannak, melyek fájnak, nagyon fájnak..
mert még most sem akarod elhinni, hogy ekkorát tévedtél
mert éreztél valamit
mert elhitted
mert akartad hinni
mert meg akartad magyarázni
mert meg akartad érteni
mert segíteni akartál
mert akartál.
De téged nem akartak.