Nemrégiben volt szerencsém megtekinteni a Feszty-körképet Ópusztaszeren, témája: HONfoglalás. Nyilvánvalók a jelenetek, el kellett venni másoktól a földet, ahhoz, hogy legyen HON. Ami egyiknek dícsőség, másiknak veszteség.
Mostanság sincs ez másképp: őseinket követve most is egyre többen vándorolnak, jobb helyeket, megélhetési módokat keresnek. Ha valahol sikerül ezeket megtalálni, megtelepednek, ha kell, szüleiket is magukkal viszik, gyermekeiket ott nevelik. OTT lesz a HON, ott érzik jól és biztonságban magukat. Kérdés, hogy meddig? Első generációs kivéndorlóként (mások szerint hazaárulóként!) már van HONvágyuk, a gyermekek még HAZAutaznak néha, de az unokák már ugyanúgy csak turistaként nézik meg a nagyapák által hátrahagyott, őseink által felépített régmúlt világot. Már nem az övék, így válnak saját HAZÁjukban turistává. Mert hiszen Ők még elmondják, emlegetik, ami hiányzik, amit éltek és láttak vagy hallottak a nagy világégésekről, az éhezésről, a megmaradásról, újraéledésről, összetartásról.
Mi már kevésbé, gyermekeink és unokáink pedig már a számítógépek által kreált világokról mesélnek nekünk is.
Ténylegesen problémaként kellene felfogni azt, hogy lassan teljesen szétszóródunk a világban? Hogy a világ, amiben őseink éltek, és mi megörököltük lassan szertefoszlik?
Nem így volt-e ez mindig? Nem abba haltak bele sokan az öregek közül, hogy lassan eltűnt minden körülöttük ami stabil, kiszámítható, élhető volt a számukra?
Dédnagymamám mondogatta, amikor 6 évesen minden délután két órakor átvittem neki az ételt: -Szeretnék már meghalni fiam, nekem nincsen amiért élnem. Mindenki elment már akit ismertem (ekkor felsorolta a szomszéd bácsik és nénik neveit, rokonokat, testvéreket), értem is eljöhetne már a halál.
Ekkor volt 85 éves, még élt közel tíz évig. Nem volt már ottHON(a) sem ittHON(a) ebben a világban, máshová kívánkozott.
No comments:
Post a Comment