ITT_hon, az ábrándokon kívül

Sokáig nem értettem miért menekülök, miért nem tudok stabilan meglenni egy helyen... Nem kis időmbe telt, amíg rádöbbentem, ezzel nem vagyok egyedül.
Mindegyre felgyűlt bennem a kesesűség, akkor éreztem azt, hogy mozdulnom kell. El innen, mindegy hova, csak mindentől és mindenkitől távol, ott lesz a legjobb.
Hogy hol? Mindegy, csak máshol.
Ott, ahol nincsenek gondok, ahol elfogadnak, ahol befogadnak, ahol az lehetek aki vagyok..
Ahol azért szeretnek amilyen vagyok.
Ahol nem kell kényszervigyor.
Ahol bátran mosolyoghatok.
Ahol én lehetek.
OTT_hon, de hol?
Egy ideig azt hittem, külföldön, sok idegen ember között, idegen földön.
Vagy a szüleim mellett, velük érezhetem ezt, a szűk környezetemben.
Aztán azt, hogy kimondottan a barátaim mellett.
Talán a párom, társam mellett.
Magamban.
Itt.
ITT_hon.
ITT van a honom.

Ha megtelsz csenddel,

és érzed, hogy kicsordul.
érzed, hogy ez kellett, erre vártál régóta.
mert túl felpörgött minden, kapkodtál, kerestél, vártál.
először ilyesztően hat, mert találkoznod kell önmagaddal.
azzal, ami elől a zajba menekültél.
azzal, aki tévedett, ismét tévedett.

A szenvedés zaj, a csend megnyugvás.
A csendben leled meg a miérteket, hisz folyton az okokat keresed, de nem találtad. Elvesztél a keresésben.
A ráció rég elveszett, a hit megnyugtat.
A végén már az sem számít.

Semmi nem számít.
Csak a csend.
Benne önmagad.
Egyedül maradsz.
Félelmetes:
a csend
és te.
Én.

MiCSODÁK

Mindigis hittem a csodákban. De nem a mesebeli vagy szentkönyviekben, hanem a mindennapiakban, amelyek mellett a legtöbben elmennek. Nagyon sokan a csodát szorosan a valláshoz kötik, valamiféle felsőbbrendűvel társítják. Mert a csoda kultúránkban szorosan összenőtt a hittel.
Elismerem, van benne valami, hiszen ugyanúgy mint Istent nem lehet tudni, csak felismerni és átélni. Legtöbbször leírni is nehéz. Azt élni kell, ott abban a pillanatban.
Csodának élsz meg néha egy-egy találkozást is, és elCSODÁLkozol, ha utólag kiderül: a másiknak nem az volt. Miért? Mert nem hitt benne. Talán elfelejtett hinni, hinni magában, másban, a találkozásban. Mert az ilyen ember folyamatosan azon van, hogy összeromboljon mindent maga körül. Hit nélkül él, de nem boldog, hiszen képtelen felismerni azt, hogy ezek a dolgok mennyire összefüggnek.
Inkább lenéz, átnéz, megvet, de nem boldog, sehogysem az.
Talán van egy olyan változat is, hogy néha annyira el vagyunk foglalava saját hit- és világtagadásunkkal, hogy elmegyünk egymás mellett, a szép pillanatokat észre sem vesszük. Mert azt könnyebb megmagyarázni, ami nincsen, és persze könnyebb panaszkodni is.
Mindezeken túl elő is lehet idézni a csodát, hittel. Ez is furcsán hangzik, és én is vonogatnám a szemöldököm, ha valaki más mondja (egy hókuszpókuszos előadásban, ahová a belépő tíz lej, aztán cd-n és könyvben is megveheted, a CSODÁT!), de az a szerencse ért hogy átélhettem. Pontosabban annyira hittem benne, már-már euforikusan vártam, hogy valami történni fog, ígyhát megtörtént. Sírtam, illetve könnyeztem, pedig nem volt szomorú, nem fájt. Csak egyedi volt.
Az a pillanat akkor és ott, úgy ahogy akkor ott, pont ott voltam. Lehet azért esett ki két örömkönny a szememből mert tudatosult bennem: ilyen többet nem lesz, nem is volt soha. CSODÁLatos volt ahogy a szemerkélő eső mögötti napfényben két félkörben megjelentek a világ színei. Egy szivárvány.
Néhány percig volt csupán látható, aztán szép lassan eltűnt. Mert így van ez a CSODÁKKAL, észre kell venni őket, mert hamar eltűnnek, elmúlnak. Ez talán a legszebb benne.