Total Pageviews

Sunday, 2 October 2011

Helyezkedésem apró lépései

    Amióta itthon leledzem, egyre gyakrabban hallom, hogy ne parázz, mert kialakul.. Odakint is alakult, sokan félve indulnak neki a nagyvilágnak.. de én mindenképpen úgy tapasztaltam, hogy ha ott nekifogsz,  akkor tényleg viheted valamire. Mindjárt másképpen néznek rád, ha tanultál, egyetemet végeztél, de sajnos ugyanolyan bevándorló vagy sokak szemében, mint a többiek.
Nem tudom miért fogott el ez az erzés, hogy itthon mintha jobban rá lennél bízva a véletlenekre, a szerencsére, ismerősökre... van ebben valami családias is, mindenki érdeklődik, és aki régóta elszármazott annak furcsa is lehet ez a "valagászódás". Hol jártál, mit láttál, miért jöttél haza :)) és a tíz pontos kérdés, hogy mik a terveid. Odakint csak annyit kérdeznek, honnan jöttél és mit tudsz, mire vagy képes, majd a holnap be tudnál jönni?-vel folytatják..mindez persze arra is enged következtetni, hogy te tényleg egy vagy a sok közül, akinek adnak valami melót, hogy ne haljon éhen. Itthon is adnak, de simán éhen halhatsz mellette, és hiába melózol ugyanazon helyen évekig, nem lesz fizetésemelésed, sőt örülj, hogy egyáltalán megvan még a munkahelyed.
       Nekem soha nem ment könnyen a beilleszkedés, a hirtelen váltások, nehezen viseltem a másik óvónénit, a nyári szünetek kezdete mindig nagy hisztivel indult a nagyszüleimnél és a visszaszokás a városba, az osztálytársakhoz, majd iskolaváltások, városváltás, folyamatosan újuló órarendek.. a nagy barátkozásokról le is szoktam a középiskolában, és mai napig meg vagyok győződve arról, hogy a felnőttkor ott kezdődik, amikor nem zavar ha egyedül vagy, és nem futkorászol csak azért új emberek után, mert magányosnak érzed magad. Nagyon sokáig meg voltam győződve arról, hogy képes vagyok edzeni magam, ha gyakrabban váltok helyszint, akkor hozzászokom majd, és előbb-utóbb kialakul bennem is az asszimilációs készség. Fejlődtem, de sokszor úgy érzem magam mint egy, a házába minduntalan visszasomfordáló csiga. Mintha nap mint nap újra kellene kezdenem..és mindezt belül, magamban viaskodva. Valahol mindannyian stabilitásra vágyunk, legfőképpen akkor, ha a szüleinktől ezt kaptuk...néha azt gondolom, hogy nemcsak a kisgyermek vágyik felnőni, de nagyon sok felnőtt azon biztonságérzet kialakitásáért hajt, amit otthon gyerekként, családban megtapasztalt.
 Sokan meg vannak győződve arról, hogy ha évekig ugyanott élnek, ugyanazon személyekkel találkoznak nap mint nap, ugyanoda járnak be dolgozni, akkor letették a stabilitás pilléreit...aztán ha valami hirtelen változik, összeomlanak. Ilyen esetekben vajon nem csak megszokásról van szó? Talán csak félünk változtatni, nagyot gondolni és lépni, kilépni a biztosból a bizonytalanba. Hol a határ a menekülés és a dobbantás között?

Wednesday, 31 August 2011

hej, hej, hely(em) keresés

  Visszatérés az országba, a városba, az eddig soha nem élt (ki nem próbált) életembe..nem mintha az, ami Londonban történt nem lenne /lett volna az..sőt, ha talán tovább maradok...de ebbe most ne menjünk bele. Haza kellett jönnöm, több okom is volt, hogy ezt tegyem, és hazatértemmel akarva akaratlanul is újra összehasonlításokat teszek, mert itt újra megcsapott a kelet szaga (bár vonaton még nem utaztam). Érdekes volt megtapasztalni a visszáját, azt ahogy saját valóságom, a megszokott nyelvvel és kultúrával ismét idegenné és távolivá válik, újra fel kellett fedeznem az itthonlét apró-cseprő örömeit. Nagyon könnyen hozzá lehet szokni a nyugathoz, az ottani kényelemhez, a márkás cuccokhoz, kész ételekhez. Kissé kényszerű az ottlét, hiszen előbb vagy utóbb átgondolod, hogy az ottani életszinvonal megtartásához, itt és még sok máshol éheznek, legalábbis a minimálon tengetik, te pediglen olyan szerencsés vagy, hogy választhatsz, mész vagy maradsz..
     Vajon tényleg ilyen egyszerű lenne? Vagy ne is csináljunk ebből lelkiismereti témát? Az nem módi, mert ha belementél, akkor húzzad az igát OTT, és ne panaszkodj, mert ott legalább megfizetnek (te mocskos román:). Már-már félelmetes az asszimilációs képességünk gyorsasága, engem megijesztett kissé..aki nem probálta annak nem áll jogában bárkin ítélkezni, aki kiment és ott elölről kezdte, majd megtalálta a helyét.
     Hogy ez lehetséges-e? Csak látogatni járni haza? Talán korfüggő, neveltetés függő, mit látott a családban, szomszédban, mennyire hisz abban, hogy külhonban neki jobb lehet. Onnan is kezdhetnénk hogy kinek mit jelent a HAZA fogalma (ez is keserédes ugyebár, ház_ haza, mennél haza a házadba, de nincsen).
    Van aki számára fel sem tűnik, hogy a sampon és a tusfürdő minősége valahogy más, nem beszélve a krémekről, meg a többi kozmetikumról. Az árban hozzáférhető minőségi ruhákat turkálóban kapod csak meg, a nyugatról kiselejtezett cipőkkel, autókkal, háztartási gépekkel együtt. Ez lenne az OTTHONom, a nyugat szennyének és szennyesének tárhelye? Mindezeken túl ugyanannyit vagy még többet dolgozik anyád, apád, tesód, rokonod, jóbarátod és nem jutnak messzebb a bulgár tengerpartnál, külföldi rokonlátogatásnál. Ha messzebb mennek, akkor fél évig még szűkösen éldegélnek, félretesznek, spórolnak, mert így szokták meg, és talán el sem tudják képzelni, hogy másképp is lehetne, vagy hogy másoknak ÍGY nem elképzelhető.
     A fiatalabb generáció itt is ott is nagyon hajt, mint állat, ahhoz, hogy a nyugati ugyanilyen szintű munkás tizedét két részletben hónaponta megkapja (vaskos adólevonások után), az ottani tíz éven belül megveszi a jobbacska autót (nem használtat) és a házát is felhúzza vagy legalább berendezi a legújabb divat szerint.
De TE ne légy felháborodva, és ne menekülj, hanem maradj és akarj megmaradni...mert ha mindenki elmegy és így gondolkodik, akkor ki marad itthon. Mit képzelsz, ki fog neked annyi pénzt adni amiből emberhez méltóan meg tudnál élni? Hiszen akkor kit tudnának továbbra is kizsákmányolni?
    Amióta hazajöttem leginkább valamiféle keserűség telepedett meg rajtam, aztán az abból kialakult düh, mert ezek a körülmények elhitetik veled, hogy tényleg nem vagy értékelhető, nem létezik az a skála sem, amire a legjobb jóindulattal felkerülhetnél. Nem vagy informatikus, programozó, menedzser, mert a nyugatról ideköltöztetett cégfiókok számára csak ez a megfelelően alulfizethető állás Románia szinten.
    Azt látom, hogy lassan mindenki begolyózik, alkoholista, depressziós vagy öngyilkos lesz. Naponta hallani a közúti balesetekről, mert hogy hajtanak, hajtanak, de minek...ja igen, hogy ne rúgjon ki a főnök vagy ne vágja le a fizetésed:)
      Közben meg lassan elfelejted, hogy ki vagy, milyen vágyaid lettek volna...a legoptimistábbak azt modják, hogy ezt nem lehet sokáig tartani, hogy valami nagy összeomlás következik, na majd akkor elértéketelenedik a pénz..de ki pénze értéktelenedik? A nyugatié vagy a keletié? Szavazzunk!

Monday, 27 June 2011

Önbörtön

   Minden életperiódusnak többé-kevésbé számontartható kezdeti és lezárási fázisa van. Én nagyon naivan úgy gondoltam, hogy a rengeteg kérdéssel való nekiindulást és a válaszok (illetve válaszlehetőségek) megtalálását követően tisztul a kép, nyugi lesz..
De nincsen... a Londonban eltöltött 9 hónap szimbóluma kézenfekvőnek tűnik az életemben, talán újjászülettem, vagy csak  visszataláltam önmagamhoz. Persze sok kérdésem megválaszolatlanul maradt, de úgy érzem erősödött bennem mindaz aki vagyok. Talán mert volt időm gondolkodni, tisztultak a képek, a múltból, amihez hozzáadódtak az ottani tapasztalatok, emberek, világlátás... távol kerültem mindattól amiben voltam, aki voltam,  régi énemtől. Mintha ott maradt volna valahol Kolozsvár és Szekelykeresztúr között a személyvonat ritmusos kattogása és az állandó budiszag hangulatában.
     Az önvizsgálatomnak két fontos aspektusa volt: elsőként a ki  vagyok kérdéskörét jártam körbe, ami a hovatartozás tematikáját  mintegy mágnesként vonzza, mint egy világváros állandó és elkerülhetetlen velejáróját. A "Where are you from"-kikerülhetetlen ismételgetése akarva-akaratlanul szöget ütött a fejemben és visszatérő refrénként kisért végig ezekben a hónapokban.
     A következő lépés, az önvizsgálatomnak, mint folyamatnak hogyanjára, miértjére, céljaira terjedt ki. Talán mindenki számára a második lépés tűnhet bonyolultnak, illetve nehezen megválaszolhatónak, ezt én is igy gondoltam, hiszen minek annyit ötölni azon amit már úgyis mindeki tud. Hogyhogy ki vagyok? Egy hagyományosnak nevezhető székely család első nőnemű szülöttje, református, keresztyén, kisebbségben élő romániai magyar stb., és mindezt egyenes testtartásban, csillogó szemekkel, büszkén kell előadni- mert erre büszkének lenni tanitottak ősapáink.. Egyszerű, főleg igy, fehéren-feketén, elektronikusan:) Mégis néha úgy érzem, hogy a hagyományos értelemben meghatározható identitás nem módi, inkább mintegy börtönként funkcionál. Kicsit világosabban fogalmazva: néha irigylem azon ismerőseim, akik szülei szanaszét, elválva, a tesói is külföldön. Őnekik nem okoz problémát akárhol, akárkivel, akármilyen nyelven, akármilyen országban családot alapitani, akármilyen gyermekeket nevelni.
  Az én családom egyben, egy kisvárosban Erdély közepén, hazavár.. Biztonság vagy börtön? Tényleg csak nézőpont kérdése lenne? Lehet teher, ugyanakkor nagy ajandék is. Hiszen ezt akarom én is. Jobban megvizsgálva és egy kicsit előreszaladva: vajon a saját gyermekeim nem ugyanezt fogják érezni majd egy olyan világban, ahol már nem trendi a házasság, hűség, egymásra figyelés, a nagy családi ebédek, viták, kirándulások, a családban eltöltendő értékes idő? Jogomban áll ezen értékek beléjük nevelése? Feltehetően feladatomnak fogom majd én is érezni hogy ezen "ósdi" hagyományokat beléjük sulykoljam.
   Tegnap voltam a szomszéd házban, minden tökéletes volt (talán már tulságosan is), a berendezés, a bútorok, a legmodernebb elekepzelések szerint...és mégis valami hiányzott...legalábbis az volt az Én érzésem, hidegség fogott el. Viszont azt is elképzelhetőnek tartom, hogy csak az én agyam van annyira beszűkülve, hogy az otthont semmiképpen nem a legmodernebb katalógusban megtalálható képhez hasonló lakásként képzelem el. Számomra szép volt, világos..de üres, hiányzott valami ami otthonossá tette volna.
A házban volt anyuka, a kutya és a gyermekek..innen is hiányzott apuka. Az apukák nagy átlagban hiányoznak, a feleségeknek a férjük, a nőnek a férfi, a gyermekeknek az apjuk. Talán egész nyugat nagy apahiányban szenved... És ez elfogadott társadalmi körülmény..de erről majd legközelebb:)

Tuesday, 3 May 2011

Dönteni vagy nem dönteni, eldöntendő..

     Itt állok életem delején,  fogalmam sincsen merre tovább. Tudom hogy kezd már unalmassá válni az indok, de  ezt is generációs problémának látom, egyre többen vagyunk, maradunk vagy leszünk egyedül...és leginkább olyan harmincas nők - ismerek párat-, akik nem mennek bele korai házasságokba, nem alkusznak meg az aktuális pasijukkal, csak azért hogy a szülői vagy éppen társadalmi nyomásnak megfelelve gyermeket szüljenek. Aztán amikor már úgymond készen lennének, nem talalják életük párját (ha van ilyen:)
     Persze nem nagy szám ezt így leírni, és olvasgatni, majd minden blogban és női újságban  megtaláljuk az ilyen és hasonoló témákat. Ezeket olvasva a már meglett  anyukák lesajnálnak minket, akik meg ilyen helyzetben vannak, azokban felébred valamiféle büszkeség vagy szolidaritásérzet. Én az utóbbiba tartozom, igaz nem önként választottam, de talán valamiért így kellett történnie. Érdekes lenne egy esettanulmányban megvizsgálni azon nők életviszonyait, akik 25 év fölött még mindig egyedül vannak, ergo nem keltek el. Nagy döntések előtt álltunk már sokszor, de ez valahogy még mindig a legkomolyabb, legalábbis annak aki hagyományosan fogja fel a házasság szentélyét. Döntened kell, hogy mibe mész bele, mit miért adsz fel és neked hogy érné meg a legjobban. Állitolag érzed, ha IGEN, és azt is ha NEM, de ha mindig csak NEMet érzel, akkor vajon veled van a baj? Vagy egyszerűen nem fér már bele ebbe a világba a holtomiglan holtodiglan? Sakkor mi lenne az alternativa? Időnként partnerváltás, féltestvérek, mostohanagymamák? Erre is  számtalan példa van a mai világban, sőt itt már majdhogynem trendi. Hostanyuka egyik nap elujságolta, hogy nem ment el a saját testvére esküvőjére, meglepődve kérdeztem, hogy miért, ime a válasza: "Ez a harmadik, már senki nem veszi komolyan.."  Szóval ebben élek éppen, de valahogy nem vágyom erre sem.
   Valahogy úgy lettem vele, hogy a házasság nem elérhetetlen álom számomra, hanem inkább megalkuvások sorozata, ami egy idő után nagyon fárasztó lehet. Hiába a sok mese, a tündérkirályfiról, meg a ponyvasorozatok, és a hollywoodi szalagon gyártott filmek. Persze mindennek van jó és rossz oldala, tudom..és ha kapsz akkor adnod is kell, legfőképpen magadból. Csakhogy hol a határ? Képesek vagyunk-e megtalálni azt az egyensúlyt, amiben a sajátod is megmarad és a másikhoz való idomulásban nem felejted el ki voltál valaha. Vajon sikerül éppen annyit és akkor átadni magadból a másik embernek, hogy az ne váljon teherré, kényszerré?  Ez nagyon kemény melónak hangzik, és ehhez minimum 2 ember kell:)

Wednesday, 2 March 2011

Édes Anna szindróma

      Nem az erős pista-féle csipőspaprika-örlemény nem csípős változatára kell itt gondolni, hanem amit anno a középiskolában már úgy sulykoltak belénk, hogy lélektani regény :) A továbbiakban semmi horrorisztikusra nem kell számítani, ugyanis leginkább emerről az állapotról szeretnék bővebben nyilatkozni, amit euraupairként tapasztalok. Hálistennek megadatott nekem, hogy eme esős, borús ország és a benne élő hostcsalád elviselésének apró-cseprő gondjait megoszthattam egyik otthoni barátnémmal, aki kicsivel hamarabb landolt angolföldön (és hamarabb haza is tért). Vele való messengerezések során döbbentem rá arra, hogy a mi helyzetünk nem mindennapi és ennek nevet kellene adni. Ugyanis édes a mi életünk, mint általában a nyugatiaké -legalábbis nagyrészt így gondolják azok akik csak turistaként szereztek tapasztalatot eme világról-, tele mázzal, jólneveltséggel. Ez a máz talán a legfontosabb jellemző, ami  nemzeti, közigazgatási, társadalmi (stb., stb.) szinten is nagyon jól működik.
      Már a repülőből feltűnt: a földsávok pontos parcellázása, ami itt bokrokkal történik, a fű tökéletesen zöld, az utcák párhuzamosan futnak, az utak sem kanyargósak, a házak egyformák (ezért is könnyű itt eltévedni, ha úgy szeretnél tájékozódni mint odahaza, toronyiránt:), hátsó kertben nyírt diszbokrokkal, jólnevelt kutyákkal, akik óriási türelemmel képesek ücsörögni az autók anyósülésén . Aztán ugye nem elhanyagolandó a "szolgasors sem", amire egyre több harminchoz közeledő, még hajadon nő önként vállalkozik.
 Ezt megerősitendő, most már különböző közösségi oldalak vannak csak ennek a témának szentelve. És nagyon kell, szükség van rá, hiszen akarva-akaratlanul is átveszed a hostcsalád kisebb-nagyobb problémáit, és kéretlenül, de folytonosan meg szeretnéd oldani őket. Mindez persze fordítva is működik: ami furcsa benned, vagy nem megszokott, arra rögtön lecsapnak, és óriási meggyőződéssel terelgetnének a helyes út felé.
Amúgy pedig nagyon megnyugtató, hogy az onlányos vagy outlányos találkákon gyorsan kiderül, hogy nem csak neked okoz fejtörést az itteni gondolkodás- és életmód. Természetesen idővel megszokod, vagy éppen nem, akkor meg a mondás szerint kell cselekedned: megszöksz:) Au-paires berkekben ennek is sokféle módja ismert, mindenki másra esküszik:), de mindenképpen ismerned kell a határaid, és ha azon túlléptek, bármiféle gondolkodás vagy magyarázat nélkül leléphetsz, sőt saját magad érdekében le kell lépned. A határokat pedig mindegyre feszegetik, mint minden munkahelyen, ahol alkalmazottként dolgozol. Az alapvető különbség azért mégiscsak az, hogy ha kijöttél az ajtón, a problémát mögötte hagyod -jobb esetben-, itt meg egyszerűen nem mehetsz ki az ajtón:) Ha kimentél, az akkor végleges döntést von maga után, de talán az meg mindig jobb, mint Anna esete.
 

Wednesday, 26 January 2011

Party time- avagy hogyan buliznak az angolok?

    Ha jól utánaszámolok, akkor majd 5 hónapja élek Londonban, és két hete jutottam el először egy igazi angol PUB-ba, ami ebben az esetben nem csak kocsmát jelöl, hanem szórakozóhelyet. Értsd: igazolványra van szükséged ahhoz hogy beengedjenek:)
  Hogy miért ilyen későn?- mert egyedül még megy a városnézés, múzeumlátogatás, piac, ebéd a közeli kínaiban, de kocsmában haverokkal az igazi. Itt a kocsma nem ugyanazt jelenti mint nálunk, előre elnézést kell kérnem a cigisektől, de mifelénk ha csak egy sört szeretnél kocsmában elfogyasztani, akkor az idő alatt kénytelen vagy beszívni a cigisek által kieregetett füstöt, és másnap kimosni az összes ruhád amiben voltál, nem beszélve a hajadról. (Most hagyjuk azt a néhány álcázott, nem cigiseknek fenntartott lyukat) Itt is élnek cigisek, de mindenki kimegy a friss levegőre magát mérgezni., és ez mindenki számára elfogadott tény. Ennyi.
   Visszatérve a bulis tapasztalataimra, mert azóta még volt egy:), az angolok ritkán táncolnak, vagy ha nagy valahára nekifogtak, akkor nem koordinált a mozgásuk. Megfigyelésem szerint túlságosan merevek, ezt feloldandó rengeteget isznak, továbbá elég ritka az, akinek kialakult ivási kultúrája van. Mert azt hinnéd, hogy ahol mindenféle finom ital megtalálható, és az embereknek van annyi a zsebükben, hogy nem gond mindazt kifizetni, ott tudják mit érdemes, milyen mennyiségben avagy gyakorisággal. Hát nem, sör, bor, koktélok egymásutánja meghozza a kedvüket, csak igen rövid ideig tart, mert a hirtelen megmozdulás egyéb ingereket is előhív a későbbiekben. Elfelejtheted a reggelig tartó "na ki bírja tovább" stílusú duhajkodást, itt max. kettőig mind elpárolognak, főleg az jólnevelt angolok, aki marad az tuti bevándorló vagy turista.
   Öt hónapja szert tettem néhány kedves ismerősre, és ( Istenbizony nem tudom ezt véletlennek lehet-e nevezni) a régiek közül is előkerült egy-kettő éppen itt a Temze partján. Nagyon szétszóródtunk, talán meg is tudnám számolni az ujjaimon, hogy hányan maradtak otthon a volt osztálytársak közül.  Egyszóval, szórakozás filmkockákban: London belvárosa, rengeteg ember az utcán, mindenféle bőrszin, frizura, dizájnos öltözet és szexuális beállitottság-és nem CSAK fiatalok -,van aki  15 méteres sorban áll, hogy bejusson egy partira, mások meg a pubok mellett rostokolnak, söröznek. Itt mindenkinek van mesélnivalója, ahogy emelkedik az alkoholszint, annál több és színesebb a sztori: honnan jött, miért, meddig, hogyan, mik a tervei stb. Romániából jött erdélyi magyarként abszolút be lehet vegyülni, csak ne próbáld meg elmagyarázni, inkább válaszolj a többi kérdésre, arra pedig hogy honnan vagyok, csak annyi a válaszom"Oh, I'm Hungarian.":)

Monday, 3 January 2011

Második nekifutamodás

         Második nekifutamodás 2011-ben, amikor ismét Londonban kerülget a szerencse vagy én őt:). Elsőre nekiindultam, most már gyorsítanom kellett a tempón, hogy nehogy visszaforduljak. Én meg voltam győződve hogy könnyebb lesz, és őszintén azon törpölök, hogy miért éreztem annyira megerőltetőnek ma reggel felkelni, taxit hívni és felülni Kolozsváron a repülőre. Aztán a többibe már belejöttem, átszállás, duty free, euro, forint, font, mikor melyik táblán vagy képernyőn mit, hol kell keresni, merre kell indulni, kitől érdemes kérdezni, stb., a felhők feletti látvány és lebegés pedig minden alkalommal lenyűgöz.
    Mégis mintha most is fojtogatná valami a torkom, pedig tudom, hogy hazamegyek, tudom, hogy bármikor megtehetem, várnak rám, és ennek a biztonsága mégis mintha nem lenne elég vagy nem elégítene ki. Mit akarok még? Meg van rá a lehetőségem, hogy itt éljek, arra is hogy otthon, a választás tényleg csak rajtam áll? Ennyire egyszerű lenne? Mért van az hogy egyesek tizenéveik végén , huszonéveik elején ahogy belekóstolnak a nyugat világába már mintha elveszítenék azt a képességüket, hogy habár távolról, de meglássák az értékeket az elmaradott keleten is? Túl korán eljöttek, így esélyt sem adtak maguknak otthon kipróbálni magukat?  Vagy ez is teljesen személyfüggő? Akinek a szülei is évek óta külföldről hordják a pénzt, annak ez a természetes, annak nem hiányzik például az együttevés öröme, a nagy beszélgetések utána. Akinek soha nem volt a székely hagyományos értelemben családi élete abban nincsen ahogy kialakuljon ez a vágy. Az is lehet ha én vagyok régimódi: nem nyűgöznek le annyira a touch-os kütyük, a nagy rend és rendszeresség hátulütőjeként pedig csak az elkényelmesedést és az ember túlélési ösztöneinek a lefaragását vélem felfedezni.
     Hazafelé egy ausztrál srácnak próbáltam megfelelni azon naivnak is mondható kérdésére, hogy "tényleg annyira veszélyes itt nálatok?" Aztán kifejtettem mondanivalómat: csak azt lopják meg aki nem jár nyitott szemmel és azt verik át, akit át lehet. Egyen sokat, igyon sokat, ha már nem megy sízni, és ne bízzon meg elsőre az emberekben. Ilyen és ehhez hasonló atyai tanácsokkal traktáltam, amikor a repülőtér elhagyásakor gyakorlatba is ültettük ami elméletben elhangzott. Visszalépett pénzt váltani, és első szóra otthagyta a csomagját nekem:), na de nagyon örült hogy bízhatott bennem:)
   Mindent összevetve az már nekem is feltűnt, hogy a magyar és román utasellenőrök nem olyan kedvesek reggel hatkor, mint az angolok kilenckor, de az időeltolódásra fogtam. Ha túl korán kelek, én is morcosabb vagyok.