Amióta itthon leledzem, egyre gyakrabban hallom, hogy ne parázz, mert kialakul.. Odakint is alakult, sokan félve indulnak neki a nagyvilágnak.. de én mindenképpen úgy tapasztaltam, hogy ha ott nekifogsz, akkor tényleg viheted valamire. Mindjárt másképpen néznek rád, ha tanultál, egyetemet végeztél, de sajnos ugyanolyan bevándorló vagy sokak szemében, mint a többiek.
Nem tudom miért fogott el ez az erzés, hogy itthon mintha jobban rá lennél bízva a véletlenekre, a szerencsére, ismerősökre... van ebben valami családias is, mindenki érdeklődik, és aki régóta elszármazott annak furcsa is lehet ez a "valagászódás". Hol jártál, mit láttál, miért jöttél haza :)) és a tíz pontos kérdés, hogy mik a terveid. Odakint csak annyit kérdeznek, honnan jöttél és mit tudsz, mire vagy képes, majd a holnap be tudnál jönni?-vel folytatják..mindez persze arra is enged következtetni, hogy te tényleg egy vagy a sok közül, akinek adnak valami melót, hogy ne haljon éhen. Itthon is adnak, de simán éhen halhatsz mellette, és hiába melózol ugyanazon helyen évekig, nem lesz fizetésemelésed, sőt örülj, hogy egyáltalán megvan még a munkahelyed.
Nekem soha nem ment könnyen a beilleszkedés, a hirtelen váltások, nehezen viseltem a másik óvónénit, a nyári szünetek kezdete mindig nagy hisztivel indult a nagyszüleimnél és a visszaszokás a városba, az osztálytársakhoz, majd iskolaváltások, városváltás, folyamatosan újuló órarendek.. a nagy barátkozásokról le is szoktam a középiskolában, és mai napig meg vagyok győződve arról, hogy a felnőttkor ott kezdődik, amikor nem zavar ha egyedül vagy, és nem futkorászol csak azért új emberek után, mert magányosnak érzed magad. Nagyon sokáig meg voltam győződve arról, hogy képes vagyok edzeni magam, ha gyakrabban váltok helyszint, akkor hozzászokom majd, és előbb-utóbb kialakul bennem is az asszimilációs készség. Fejlődtem, de sokszor úgy érzem magam mint egy, a házába minduntalan visszasomfordáló csiga. Mintha nap mint nap újra kellene kezdenem..és mindezt belül, magamban viaskodva. Valahol mindannyian stabilitásra vágyunk, legfőképpen akkor, ha a szüleinktől ezt kaptuk...néha azt gondolom, hogy nemcsak a kisgyermek vágyik felnőni, de nagyon sok felnőtt azon biztonságérzet kialakitásáért hajt, amit otthon gyerekként, családban megtapasztalt.
Sokan meg vannak győződve arról, hogy ha évekig ugyanott élnek, ugyanazon személyekkel találkoznak nap mint nap, ugyanoda járnak be dolgozni, akkor letették a stabilitás pilléreit...aztán ha valami hirtelen változik, összeomlanak. Ilyen esetekben vajon nem csak megszokásról van szó? Talán csak félünk változtatni, nagyot gondolni és lépni, kilépni a biztosból a bizonytalanba. Hol a határ a menekülés és a dobbantás között?
No comments:
Post a Comment