Az otthon melege

     Annyi lehangoló dolgot írtam már, ideje kicsit feldobjam a blogom és persze saját hangulatom is. Visszafelé indul az időszámítás így Karácsony körül, közeleg az újév, ha ezt lehet fokozni, akkor én most "visszább számlálást" élek meg, ugyanis egy bő héten belül megyek HAZA. Huszonkettedikével kezdődik az Újév számomra és tíz napig tart:) Félig meddig már otthon vagyok, arcomon egy kis mosollyal lebegek át a hátramaradt napjaimon. Furcsa, mert nagyon régen nem élek már otthon, imigyen lassan tizennegyedik éve -hú, még leírni is nehéz, miután belegondoltam, kiszámigáltam- hányódom a világban (a szüleim szavával élve), és mégis érzem, hogy a hazatérés öröme talán az egyik legkiváltságosabb a mai világban.
     Egy hónappal ezelőtt megismerkedtem egy lengyel nővel, ötven feletti, ősz haja felkontyolva, ízlésesen felöltözve, mosolyra álló szájjal, fekete apró szemei tele voltak életszeretettel, kis huncutsággal. Régi sárga képernyős, szürke Nokia telefonját nézegette a Téte Modernet keresgélve egy utca menti térkép előtt. Ott futottunk össze, megkért hogy jöhessen velem a múzeumig. Elsőre meghallottam, hogy nem lehet angol, talán ezért is mertem beszélgetést kezdeményezni. Nagyon nyitott volt, már-már kezdtem elszokni ettől a fajta nyitottságtól (itt vagy udvariasságból tesznek fel látszólag nyitott kérdéseket, aminek a megválaszolását jobb ha rövidre fogod, mert ha nem akkor unatkozni fognak, vagy azért érdeklődnek, hogy kiderítsék nem-a vagy valamilyen szempontból veszélyes erre a társadalomra vagy éppen rájuk nézve), elmesélte, hogy a lányával találkozik, aki szintén Londonban él, és ritka alkalom ez, mivel rengeteget utazik, nem nagyon tud sokáig megmaradni egy helyben, soha nem volt férjnél. Valahogy úgy magyarázta ezt a jövés-menés kényszert, hogy túl sok értékes látnivaló a világban, szóval nem érdemes egy helyben sokat időznie, mert még rengeteg hely van ahová muszáj elutazzon:) Szóval hányódott ő is eleget, de még akar hányódni:) Lengyelül beszélt a lányával, lengyelnek tartja magát és otthonának az egész világot. Nem hiszem hogy hazautazna karácsonyt ünnepelni, talán megkeresi ismét a lányát...(talán az a legotthontalanabb érzés amikor a szeretteid szanaszét vannak a világban, és egyre gyarapodnak a kilométerek és mérföldek közöttünk. Hoppá ismét szontyorgok, pedig megígértem hogy nem fogok.)
   Egy szó mint száz: büszkén és tele szívvel repülök az otthonom felé, amit semmiképpen sem fizikai helyként határolnák be, sokkal több annál. Családom otthona, úti- és élettársak, barátok és régi arcok, emlékek otthona. Uzsgyi neki hát!

Ki hozza a karácsonyfát?

    Karácsonykor az angol Santa Claus(bár ez is németesen hangzik:) hozza az ajándékot, a Tesco, Asda vagy a Lidl pedig a műfát, de semmiképpen nem az angyal. Itt nincsen angyal, vagyis elméletileg van, változatlan funkcióval mint anno, a Bibliában - amire már csak a templomokban emlékezünk meg- hírvivőként.
    Tavaly kicsit én is zavarban voltam a nevek miatt, főleg amikor egy román ajkúnak szerettem volna elmagyarázni, hogy nálunk ugye északról jön a Télapó, aki hagyományosan a telet hozza, a Mikulás pedig a Miklós egyfajta névváltozata, amit hatodikán ildomos ünnepelni, ami valahogyan összefügg azzal, hogy ki hogyan viselkedett és hogy mennyire tiszta a cipője. (Ja hogy a karácsony?  Akkor ANGYAL jön hozzánk:)
    Hogy miért ez a szörszálhasogatás? Mert nagyon hiányzik (nem feltétlenül nekem személyesen, hanem inkább ebből a világból) az az izgalom és öröm amivel mindig vártuk a Mikulást, verset tanultunk és aki bátrabb volt az énekelt is, ugyanígy a karácsonyi angyallesés, amikor tele voltunk naiv kérdésekkel, mint, hogy bírja el azt a fát?,  hol hozza be a szobába?, mikor ér rá feldisziteni?, vajon megkapta a levelemet és azt hozza amit kértem? stb. A feldiszitett fenyő számomra különleges ajándék volt,  valamikor régen pedig némely házban az egytelen ajándék, itt pedig csak valamiféle kelléknek számit, árunak legfőképpen. Talán ez a legjellemzőbb mindenre, hogy ÁRU. Kezdve az ajándékoktól, a mindennapi betevőn keresztül, még a személyes problémák is áruvá lesznek, amikor kommunikáció hiányában ügyvédhez fordulnak, vagy terapeutához viszik a gyermekeiket, mert neveletlenek. Személytelen világot élünk, és itt vélem ezt leginkább felismerni egy más családban élve idegenként. Persze családtag vagyok, és ezt most a lehető legkomolyabban mondom, bármiféle irónia nélkül, mert sajnos meglátásom szerint ugyanannyira állnak közel egymáshoz, vagy figyelnek egymásra családon belül, mint énrám. Szülő-gyermek kapcsolat leginkább az anyagi szükségletek kielégítésében merül ki, ami karácsony tájékán Santa segítségével valósul meg. Ajándékfeltörés 25-én reggel a műfa alatt, műanyag díszekkel, műanyag csomagolásban, műanyag játékok, műanyag karácsony, és sok-sok műanyag szeretet.

Belémtáplált idegen álmok

    Sok visszajelzést kapok (messen főleg), hogy olvassák a blogom, ennek igazán örülök. Nagyon jól esik, hogy időt szántok rám:) Talán így onlány megkapom azt az odafigyelést, amit itt igencsak hiányolok. Nem panaszkodom,  -bár már azt is hallottam, hogy kicsit pesszimista az irásmódom -itt igazán figyelmesek velem, és ebben a szóban azt hiszem minden benne van, minden pozitív és negatív árnyalatával együtt ez van, de nem panaszkodom. Na térjünk a tárgyra...
    Amint megérkeztem, talán második héten, végignéztem egy olyan angol filmet, amit éppen Londonban forgattak,  nagy felismerésben volt részem. Miből építjük magunk vagy mások iránt való elvárásaink? Hát elsőként az otthoni alap, a "cei sapte" (román s-re ne is számítsatok), -majd bővül a kör- szomszédék (akiknél mindig fehérebb a fal, zöldebb a fű, vagy a szobanövények és a gyermekek is mindig okosabbak, jobban neveltek stb.), ha szerencsés voltál, akkor egyik-másik tanárod és nem utolsó sorban a barátok vagy éppenséggel ellenségekkel megvívott harcok sorozatai. De valami kimaradt, ami valamiféleképpen a fizikai szükségleteink eredetére világíthat rá: legyen az életed párja vagy éppenséggel életed ágya, az hogy milyen legyen, arról konkrét elképzeléseid vannak. Ugye?
   Honnan és hogyan kerültek a fejedbe azok a képek, a tökéletes pasiról meg ágyról (itt lehet tágítani a képet, kertes házzal, kutyával, autóval, kirándulásokkal vagy felhőtlenül játszadozó gyermekekkel az udvaron), és különben is hogy merészeled ilyen anyagi és társadalmi körülmények közepette??? Hát elment az eszem, eszed, eszünk? És valamiért ez valahol az én generációmmal kezdődött, kicsit talán korábban, a kilencvenes évek elejétől, amikor beérkezett hozzánk a sok amerikai film. Semmi baj velük, azon kívül hogy nem rólunk szólnak, nem a mi életkörülményeinkről, ergo nem a mi problémáinkról. Tehát ha rajtuk nőnek fel a generációk, akkor persze hogy olyasmire vágynak, és azt keresik. A hófehér tornácos házat, nyírt fűvel, kerekre szabott diszfákkal. És most néhányan azt gondolhatják, hogy nah hát emennek is leesett, nagyot csattant! De még mekkorát!
   Abba most nem akarok belemenni, hogy mi van azokkal az egyénekkel, akiknek még a friss kerti zöldségből és a házitejből sem jutott. Mi a  középmezőny gyerekei, a technika keletre berobbanása és a megabájtos  szájberfikcionalitás között vajon megtaláljuk-e valaha, hogy mit keresünk? Lesz-e ebben a világban egy olyan hely, ahol a gyermekkorunkban megtapasztalt keleti világ sajátjai találkozhatnak a belénk sulykolt nyugati vágyainkkal?

Fehérré nemesült a szürkeségről hires város

  Állnak a vonatok, a buszok, az autók is, az emberek nem mennek be dolgozni, sem iskolába a gyerekek, mert..na miért? mert hull a HÓ. Londonban  tél van december másodikán. Kelet-európai fejemmel ezt is meg kellett érjem, és nem tudok nem mosolyogni:) Elnézést kérek a britt meg másféle fajta nemzetiségektől, akik számára a hó mindeddig csak választási lehetőség volt csak, ergo elrepültek egyet sízni. Most azon ötölök, hogy talán nem véletlen ez a globális felmelegedés, otthon ugyebár esik, süt a nap. Időjárást cseréltünk, vagyis egymásét tapasztaljuk, kicsit olyan hegy a Mohamedhez stílusban. Kellett ez nekünk Kelet? Csak a négy évszak mitológiáját látom elveszni, és ez fáj, hiszen azon nőttem fel, na meg a sok finom gyümölcsön és zöldségen nagyanyám kertjéből.
      Nehezen indulunk el no, nekem is néhány évembe került, néhány otthoni nekifutamodás meg pofára csattanás után vettem rá magam a szerencsepróbálásra. És nem tudom levetkőzni a meséinket és ez olyan jól esik. Rengetegen leírták már, de nem érdekel: a különbözőséged ébreszt rá saját magad értékeire a legjobban.

Első nekiindulás

Ötlet: film, és ez szomorú.
Hol: távol mindentől, amit otthonnak neveztem.
Ok: (s)iráskényszer (aki tudja hol a hosszú i, segítsen:)
Mert minek sírni ha írni is lehet? kérdem, és válasz nélkül maradok.
Na ez eddig nagyon semmi, és mégis minden, főleg annak aki au-pairként szerencsét próbált már valamerre. És semmi olyan nincsen az életemben, amit már valaki ne próbált volna ki. Vajon az érzéseim a sajátjaim? Ez ismét filozofikusra sikeredett, elnézést kérek mindenkitől.
Igazi oka is van ennek az egésznek, sokáig írtam naplót (és annyit tökölök az ékezetekkel, mivel Angliában egy magyarul nemigen tudó gépről pöttyentgetek), 1997-ben kezdtem és majd tíz év az életemből meg van örökítve (jaja az a hosszú i), ötöltem hogy jó lenne kicsit beledolgozni és kiadatni valakivel..kivel is..sok esélyem nincsen. Ja, hogy ha nem is próbálom meg, akkor..honnan is kezdjem?
Majd elkezdem legközelebb