A statisztikán túl

Tegnap volt szerencsém egy olyan előadáson részt venni, amiben mindaz benne volt, amit hónapokig cipeltem magammal, ahogy hazaértem Londonból. Először, mint mindenki más felismertem: igen, ebben élünk!, majd megbotránkoztam: ebben élünk?! és talán furán hangzik, de megnyugodtam: igen, ebben...
És visszapergettem magamban ezt az egy évet, majd magamra csodálkozva megállapítottam: nem őrültem meg. Pedig bizony lenne amiért, mert sok ez a világ és minél többet tudsz róla annál veszélyesebbé válik, vagy  TE leszel a legveszélyesebb önmagad számára. Mert bentről indul minden: a kiváncsiság, megismerés, felismerés, dac, harc, veszteség, belenyugvás és elfogadás.
Mai napig is csak sejtem hogy minek/ki(k)nek köszönhetem azt, hogy megtaláltam önmgamban az ITTHON békéjét. Nem volt egyszerű, mert ITThon  nem beszélnek ezekről a dolgokról, ha igen is, akkor nagyon kevesen. Pedig alighogy kipillantunk a hétköznapok robotjából szembeordítnak a társadalmi szintű problémák.. melyeket időnként társaságban vagy a szomszéddal megemlítünk, összebólintva, vagy éppen eltussolva.
Tegnap voltak számadatok: ennyi s ennyi abortusz, válás, kivándorlás, családon belüli erőszak stb. stb. kaptunk belőle rendesen..kemény volt, nagyon kemény..ha jól emlékszem akkor a Krétakörnek volt hasonló társadalomkritikai feldolgozása, csak ők híreket adtak elő, hasonló tematikában. Nem volt megtapsolnivaló..
Sakkor jönnek a százpontos kérdések: mik vagyunk mi, mazohisták? meg úgy egyáltalán: minek?
Gyávák? keményfejű székelyek? talán mindkettő és egyik sem. És nem azért maradok, mert megszoktam, és azért sem, mert nincsen jobb. Nem. Azért mert megtanultam elviselni, és talán időnként a statisztikán túl is van élet...