Az árral..

Egyre több ember lát el tanácsokkal itthon, talán látják rajtam, hogy nem teljesem illeszkedem a környezetembe, vagy ez amúgy is módi, még nem bírtam rájönni. Egyik legkedvesebb ezek közül: NE legyenek elvárásaid és akkor NEM  fogsz csalódni. (Hirtelen azon gondolkodtam, hogy mosoly vagy szomorú jelet tegyek utána.) Biztos van valóságalapja, de számomra igencsak szomorú.. vajon miért van ez így kialakulva az itthoniakban?
Mert olyan világban élünk, ahol senkire és semmire nem lehet számítani? Ne végy fel kölcsönt, mert nem tudhatod, hogy megkapod-e a következő fizetésed, ne ossz meg senkivel semmit őszintén, mert előbb-utóbb visszaél vele, sohasem tudhatod, melyik sarkon és éppen ki akar átverni..
Vannak olyan országok ahol azt tanítják mosolyogj és akkor a világ is viszamosolyog rád..én szeretném ezt hinni, de őszintén. Hogy ez az ITThoni világ nem ilyen, az emberek nem ilyenek... Miért is? na lássuk csak...
Mert szegénység van, és én is aláírom, hogy a pénz nem boldogít, de mégis azt látom TALÁN mindenhez van valamicske köze, főleg akkor ha NINCS és ennél még bosszantóbb az a tudat hogy NEM IS LESZ.
Mert nem lesz nagyobb fizetésed, két év gürcölés és pótolhatatlanságod bizonygatása után sem. Ergo nem veszed meg azt a ruhát amit te szertnél, nem veszed meg azt az ételt amit szertnél, nem mész nyáron kirándulni, talán még a legközelebbi kirándulóhelyre való ellátogatás is luxuscikknek tűnik, mert pl nincsen autód, ja... és NEM IS LESZ.
Hogy ezeknek semmi köze a boldogsághoz? Mitől működjön a párkapcsolatod, házasságod, a gyermekeiddel való harmonikus kapcsolatod mire építsd, ha meló után tévét bámulsz a blokklakásodban..mert másra nem futja...egészségtelen ételekkel tömöd magad, és mivel a szaladás nem a kedvenc sportjaid közé tartozik, más bérletre sem futja. Frusztrációdat cigivel és néhány sörrel öblíted le. Persze az is kell, meg a haverok akikkel. HAVEROK, akikkel nem mész kirándulni, mert nekik sem futja.Az árral szemben vagy vele együtt, te döntöd el.

A statisztikán túl

Tegnap volt szerencsém egy olyan előadáson részt venni, amiben mindaz benne volt, amit hónapokig cipeltem magammal, ahogy hazaértem Londonból. Először, mint mindenki más felismertem: igen, ebben élünk!, majd megbotránkoztam: ebben élünk?! és talán furán hangzik, de megnyugodtam: igen, ebben...
És visszapergettem magamban ezt az egy évet, majd magamra csodálkozva megállapítottam: nem őrültem meg. Pedig bizony lenne amiért, mert sok ez a világ és minél többet tudsz róla annál veszélyesebbé válik, vagy  TE leszel a legveszélyesebb önmagad számára. Mert bentről indul minden: a kiváncsiság, megismerés, felismerés, dac, harc, veszteség, belenyugvás és elfogadás.
Mai napig is csak sejtem hogy minek/ki(k)nek köszönhetem azt, hogy megtaláltam önmgamban az ITTHON békéjét. Nem volt egyszerű, mert ITThon  nem beszélnek ezekről a dolgokról, ha igen is, akkor nagyon kevesen. Pedig alighogy kipillantunk a hétköznapok robotjából szembeordítnak a társadalmi szintű problémák.. melyeket időnként társaságban vagy a szomszéddal megemlítünk, összebólintva, vagy éppen eltussolva.
Tegnap voltak számadatok: ennyi s ennyi abortusz, válás, kivándorlás, családon belüli erőszak stb. stb. kaptunk belőle rendesen..kemény volt, nagyon kemény..ha jól emlékszem akkor a Krétakörnek volt hasonló társadalomkritikai feldolgozása, csak ők híreket adtak elő, hasonló tematikában. Nem volt megtapsolnivaló..
Sakkor jönnek a százpontos kérdések: mik vagyunk mi, mazohisták? meg úgy egyáltalán: minek?
Gyávák? keményfejű székelyek? talán mindkettő és egyik sem. És nem azért maradok, mert megszoktam, és azért sem, mert nincsen jobb. Nem. Azért mert megtanultam elviselni, és talán időnként a statisztikán túl is van élet...