Party time- avagy hogyan buliznak az angolok?

    Ha jól utánaszámolok, akkor majd 5 hónapja élek Londonban, és két hete jutottam el először egy igazi angol PUB-ba, ami ebben az esetben nem csak kocsmát jelöl, hanem szórakozóhelyet. Értsd: igazolványra van szükséged ahhoz hogy beengedjenek:)
  Hogy miért ilyen későn?- mert egyedül még megy a városnézés, múzeumlátogatás, piac, ebéd a közeli kínaiban, de kocsmában haverokkal az igazi. Itt a kocsma nem ugyanazt jelenti mint nálunk, előre elnézést kell kérnem a cigisektől, de mifelénk ha csak egy sört szeretnél kocsmában elfogyasztani, akkor az idő alatt kénytelen vagy beszívni a cigisek által kieregetett füstöt, és másnap kimosni az összes ruhád amiben voltál, nem beszélve a hajadról. (Most hagyjuk azt a néhány álcázott, nem cigiseknek fenntartott lyukat) Itt is élnek cigisek, de mindenki kimegy a friss levegőre magát mérgezni., és ez mindenki számára elfogadott tény. Ennyi.
   Visszatérve a bulis tapasztalataimra, mert azóta még volt egy:), az angolok ritkán táncolnak, vagy ha nagy valahára nekifogtak, akkor nem koordinált a mozgásuk. Megfigyelésem szerint túlságosan merevek, ezt feloldandó rengeteget isznak, továbbá elég ritka az, akinek kialakult ivási kultúrája van. Mert azt hinnéd, hogy ahol mindenféle finom ital megtalálható, és az embereknek van annyi a zsebükben, hogy nem gond mindazt kifizetni, ott tudják mit érdemes, milyen mennyiségben avagy gyakorisággal. Hát nem, sör, bor, koktélok egymásutánja meghozza a kedvüket, csak igen rövid ideig tart, mert a hirtelen megmozdulás egyéb ingereket is előhív a későbbiekben. Elfelejtheted a reggelig tartó "na ki bírja tovább" stílusú duhajkodást, itt max. kettőig mind elpárolognak, főleg az jólnevelt angolok, aki marad az tuti bevándorló vagy turista.
   Öt hónapja szert tettem néhány kedves ismerősre, és ( Istenbizony nem tudom ezt véletlennek lehet-e nevezni) a régiek közül is előkerült egy-kettő éppen itt a Temze partján. Nagyon szétszóródtunk, talán meg is tudnám számolni az ujjaimon, hogy hányan maradtak otthon a volt osztálytársak közül.  Egyszóval, szórakozás filmkockákban: London belvárosa, rengeteg ember az utcán, mindenféle bőrszin, frizura, dizájnos öltözet és szexuális beállitottság-és nem CSAK fiatalok -,van aki  15 méteres sorban áll, hogy bejusson egy partira, mások meg a pubok mellett rostokolnak, söröznek. Itt mindenkinek van mesélnivalója, ahogy emelkedik az alkoholszint, annál több és színesebb a sztori: honnan jött, miért, meddig, hogyan, mik a tervei stb. Romániából jött erdélyi magyarként abszolút be lehet vegyülni, csak ne próbáld meg elmagyarázni, inkább válaszolj a többi kérdésre, arra pedig hogy honnan vagyok, csak annyi a válaszom"Oh, I'm Hungarian.":)

Második nekifutamodás

         Második nekifutamodás 2011-ben, amikor ismét Londonban kerülget a szerencse vagy én őt:). Elsőre nekiindultam, most már gyorsítanom kellett a tempón, hogy nehogy visszaforduljak. Én meg voltam győződve hogy könnyebb lesz, és őszintén azon törpölök, hogy miért éreztem annyira megerőltetőnek ma reggel felkelni, taxit hívni és felülni Kolozsváron a repülőre. Aztán a többibe már belejöttem, átszállás, duty free, euro, forint, font, mikor melyik táblán vagy képernyőn mit, hol kell keresni, merre kell indulni, kitől érdemes kérdezni, stb., a felhők feletti látvány és lebegés pedig minden alkalommal lenyűgöz.
    Mégis mintha most is fojtogatná valami a torkom, pedig tudom, hogy hazamegyek, tudom, hogy bármikor megtehetem, várnak rám, és ennek a biztonsága mégis mintha nem lenne elég vagy nem elégítene ki. Mit akarok még? Meg van rá a lehetőségem, hogy itt éljek, arra is hogy otthon, a választás tényleg csak rajtam áll? Ennyire egyszerű lenne? Mért van az hogy egyesek tizenéveik végén , huszonéveik elején ahogy belekóstolnak a nyugat világába már mintha elveszítenék azt a képességüket, hogy habár távolról, de meglássák az értékeket az elmaradott keleten is? Túl korán eljöttek, így esélyt sem adtak maguknak otthon kipróbálni magukat?  Vagy ez is teljesen személyfüggő? Akinek a szülei is évek óta külföldről hordják a pénzt, annak ez a természetes, annak nem hiányzik például az együttevés öröme, a nagy beszélgetések utána. Akinek soha nem volt a székely hagyományos értelemben családi élete abban nincsen ahogy kialakuljon ez a vágy. Az is lehet ha én vagyok régimódi: nem nyűgöznek le annyira a touch-os kütyük, a nagy rend és rendszeresség hátulütőjeként pedig csak az elkényelmesedést és az ember túlélési ösztöneinek a lefaragását vélem felfedezni.
     Hazafelé egy ausztrál srácnak próbáltam megfelelni azon naivnak is mondható kérdésére, hogy "tényleg annyira veszélyes itt nálatok?" Aztán kifejtettem mondanivalómat: csak azt lopják meg aki nem jár nyitott szemmel és azt verik át, akit át lehet. Egyen sokat, igyon sokat, ha már nem megy sízni, és ne bízzon meg elsőre az emberekben. Ilyen és ehhez hasonló atyai tanácsokkal traktáltam, amikor a repülőtér elhagyásakor gyakorlatba is ültettük ami elméletben elhangzott. Visszalépett pénzt váltani, és első szóra otthagyta a csomagját nekem:), na de nagyon örült hogy bízhatott bennem:)
   Mindent összevetve az már nekem is feltűnt, hogy a magyar és román utasellenőrök nem olyan kedvesek reggel hatkor, mint az angolok kilenckor, de az időeltolódásra fogtam. Ha túl korán kelek, én is morcosabb vagyok.