Minden életperiódusnak többé-kevésbé számontartható kezdeti és lezárási fázisa van. Én nagyon naivan úgy gondoltam, hogy a rengeteg kérdéssel való nekiindulást és a válaszok (illetve válaszlehetőségek) megtalálását követően tisztul a kép, nyugi lesz..
De nincsen... a Londonban eltöltött 9 hónap szimbóluma kézenfekvőnek tűnik az életemben, talán újjászülettem, vagy csak visszataláltam önmagamhoz. Persze sok kérdésem megválaszolatlanul maradt, de úgy érzem erősödött bennem mindaz aki vagyok. Talán mert volt időm gondolkodni, tisztultak a képek, a múltból, amihez hozzáadódtak az ottani tapasztalatok, emberek, világlátás... távol kerültem mindattól amiben voltam, aki voltam, régi énemtől. Mintha ott maradt volna valahol Kolozsvár és Szekelykeresztúr között a személyvonat ritmusos kattogása és az állandó budiszag hangulatában.
Az önvizsgálatomnak két fontos aspektusa volt: elsőként a ki vagyok kérdéskörét jártam körbe, ami a hovatartozás tematikáját mintegy mágnesként vonzza, mint egy világváros állandó és elkerülhetetlen velejáróját. A "Where are you from"-kikerülhetetlen ismételgetése akarva-akaratlanul szöget ütött a fejemben és visszatérő refrénként kisért végig ezekben a hónapokban.
A következő lépés, az önvizsgálatomnak, mint folyamatnak hogyanjára, miértjére, céljaira terjedt ki. Talán mindenki számára a második lépés tűnhet bonyolultnak, illetve nehezen megválaszolhatónak, ezt én is igy gondoltam, hiszen minek annyit ötölni azon amit már úgyis mindeki tud. Hogyhogy ki vagyok? Egy hagyományosnak nevezhető székely család első nőnemű szülöttje, református, keresztyén, kisebbségben élő romániai magyar stb., és mindezt egyenes testtartásban, csillogó szemekkel, büszkén kell előadni- mert erre büszkének lenni tanitottak ősapáink.. Egyszerű, főleg igy, fehéren-feketén, elektronikusan:) Mégis néha úgy érzem, hogy a hagyományos értelemben meghatározható identitás nem módi, inkább mintegy börtönként funkcionál. Kicsit világosabban fogalmazva: néha irigylem azon ismerőseim, akik szülei szanaszét, elválva, a tesói is külföldön. Őnekik nem okoz problémát akárhol, akárkivel, akármilyen nyelven, akármilyen országban családot alapitani, akármilyen gyermekeket nevelni.
Az én családom egyben, egy kisvárosban Erdély közepén, hazavár.. Biztonság vagy börtön? Tényleg csak nézőpont kérdése lenne? Lehet teher, ugyanakkor nagy ajandék is. Hiszen ezt akarom én is. Jobban megvizsgálva és egy kicsit előreszaladva: vajon a saját gyermekeim nem ugyanezt fogják érezni majd egy olyan világban, ahol már nem trendi a házasság, hűség, egymásra figyelés, a nagy családi ebédek, viták, kirándulások, a családban eltöltendő értékes idő? Jogomban áll ezen értékek beléjük nevelése? Feltehetően feladatomnak fogom majd én is érezni hogy ezen "ósdi" hagyományokat beléjük sulykoljam.
Tegnap voltam a szomszéd házban, minden tökéletes volt (talán már tulságosan is), a berendezés, a bútorok, a legmodernebb elekepzelések szerint...és mégis valami hiányzott...legalábbis az volt az Én érzésem, hidegség fogott el. Viszont azt is elképzelhetőnek tartom, hogy csak az én agyam van annyira beszűkülve, hogy az otthont semmiképpen nem a legmodernebb katalógusban megtalálható képhez hasonló lakásként képzelem el. Számomra szép volt, világos..de üres, hiányzott valami ami otthonossá tette volna.
A házban volt anyuka, a kutya és a gyermekek..innen is hiányzott apuka. Az apukák nagy átlagban hiányoznak, a feleségeknek a férjük, a nőnek a férfi, a gyermekeknek az apjuk. Talán egész nyugat nagy apahiányban szenved... És ez elfogadott társadalmi körülmény..de erről majd legközelebb:)
