Itt állok életem delején, fogalmam sincsen merre tovább. Tudom hogy kezd már unalmassá válni az indok, de ezt is generációs problémának látom, egyre többen vagyunk, maradunk vagy leszünk egyedül...és leginkább olyan harmincas nők - ismerek párat-, akik nem mennek bele korai házasságokba, nem alkusznak meg az aktuális pasijukkal, csak azért hogy a szülői vagy éppen társadalmi nyomásnak megfelelve gyermeket szüljenek. Aztán amikor már úgymond készen lennének, nem talalják életük párját (ha van ilyen:)
Persze nem nagy szám ezt így leírni, és olvasgatni, majd minden blogban és női újságban megtaláljuk az ilyen és hasonoló témákat. Ezeket olvasva a már meglett anyukák lesajnálnak minket, akik meg ilyen helyzetben vannak, azokban felébred valamiféle büszkeség vagy szolidaritásérzet. Én az utóbbiba tartozom, igaz nem önként választottam, de talán valamiért így kellett történnie. Érdekes lenne egy esettanulmányban megvizsgálni azon nők életviszonyait, akik 25 év fölött még mindig egyedül vannak, ergo nem keltek el. Nagy döntések előtt álltunk már sokszor, de ez valahogy még mindig a legkomolyabb, legalábbis annak aki hagyományosan fogja fel a házasság szentélyét. Döntened kell, hogy mibe mész bele, mit miért adsz fel és neked hogy érné meg a legjobban. Állitolag érzed, ha IGEN, és azt is ha NEM, de ha mindig csak NEMet érzel, akkor vajon veled van a baj? Vagy egyszerűen nem fér már bele ebbe a világba a holtomiglan holtodiglan? Sakkor mi lenne az alternativa? Időnként partnerváltás, féltestvérek, mostohanagymamák? Erre is számtalan példa van a mai világban, sőt itt már majdhogynem trendi. Hostanyuka egyik nap elujságolta, hogy nem ment el a saját testvére esküvőjére, meglepődve kérdeztem, hogy miért, ime a válasza: "Ez a harmadik, már senki nem veszi komolyan.." Szóval ebben élek éppen, de valahogy nem vágyom erre sem.
Valahogy úgy lettem vele, hogy a házasság nem elérhetetlen álom számomra, hanem inkább megalkuvások sorozata, ami egy idő után nagyon fárasztó lehet. Hiába a sok mese, a tündérkirályfiról, meg a ponyvasorozatok, és a hollywoodi szalagon gyártott filmek. Persze mindennek van jó és rossz oldala, tudom..és ha kapsz akkor adnod is kell, legfőképpen magadból. Csakhogy hol a határ? Képesek vagyunk-e megtalálni azt az egyensúlyt, amiben a sajátod is megmarad és a másikhoz való idomulásban nem felejted el ki voltál valaha. Vajon sikerül éppen annyit és akkor átadni magadból a másik embernek, hogy az ne váljon teherré, kényszerré? Ez nagyon kemény melónak hangzik, és ehhez minimum 2 ember kell:)
